A mai nap volt az utolsó, a holnapi lesz az első

Az út madártávlatból, ami ideáig vezetett

2020. január 15. - napikata

Január 15-ét írunk, és immáron két hete tart, hogy beváltottam az elővételben vásárolt jegyemet, felszálltam az életmódváltás csodajárgányára és megkezdtem hosszú, de sok élménnyel kecsegtető utazásomat affelé a Kata felé, aki ott raboskodik a zsírszövetek fogságában. Vannak egyszerűbb és komplikáltabb napjaim, de a körülményekhez képest mindig igyekszem a legtöbbet kihozni belőlük, függetlenül attól, hogy éppen az előbbi vagy az utóbbi kategóriába tartoznak. Nem mondom, hogy az étkezésen nincs mit javítani, mert vannak benne kisebb elhajlások, de idővel az is a helyére fog zökkenni. Mozgás terén viszont sziklaszilárd vagyok, és heti szinten a 4-5 alkalom megvan. Hivatalosan ugye pont ma van két hete, hogy tudatosan odafigyelek a kajára és annyit mozgok amennyi csak belefér. Eddig 4,8 kilótól sikerült megválnom. Heti egyet terveztem csak, így a kisebb kilengéseim ellenére is hátba veregethetem magamat, mert az elvártnál sokkal jobban haladok.

 

untitled.png

 

Étkezés és mozgás terén is küzdök azért kihívásokkal, de mindkét területen más-más okoz nehézséget. Semmi gondom nem lenne az evéssel, ha lenne időm tisztességesen előkészíteni a kis kajapakkjaimat. Tudom, hogy úgy lenne igazán élvezetes és hasznos a blog, ha képet is készítenék arról, hogy miket eszek, viszont ha arra sincs időm, hogy előre főzzek magamnak, akkor arra is bajosan tudok időt szakítani, hogy lefotózzam a kajámat, de dolgozni fogok mindkettőn. Mivel a tálalással annyira nem szoktam bíbelődni, ezért a fogyasztásra szánt adagjaim erősen úgy néznek ki mint amit már egyszer megettek. Különösen igaz ez a zabkásáimra. Mások igencsak gusztusos kis tálakat tudnak összedobni, na nem úgy én...

Az egyik hatalmas feladat, ami rám vár az utazás során, hogy rendezzem az étkezési szokásaimat, valamint az, hogy normális kapcsolatom legyen az evéssel. Számomra az új étkezési szokások kialakítása az, amit talán kisebb energiaráfordítással meg fogok tudni oldani, a nagyobb falat az ételhez fűződő viszonyom megreformálása lesz. Sokaknak az evés, az étel elfogyasztásának folyamata örömet okoz, én azon kevesek közé tartozom, akiket a kaja téma teljesen hidegen hagy. Évekkel ezelőtt, ha találkoztam volna valakivel, aki megkérdezi, hogy mit gondolok az evésről, azt a megdöbbentő választ adtam volna, hogy teljesen feleslegesnek tartom és ezzel a lendülettel még gyorsan az alvást is ebbe a kategóriába súvasztottam volna. Ekkor merül fel az olvasóban a kérdés, hogy akkor mégis, hogy a csudába tudott akkor elhízni, ha nem szeret enni????? És megjegyzem a kérdés teljesen jogos, a válasz pedig végtelenül egyszerű. Mivel annyira, de annyira feleslegesnek tartottam az evést, hogy időt sem nagyon akartam pazarolni rá, ezért ahhoz a stratégiához folyamodtam, hogy az éhségérzetet minél gyorsabban úgy csillapítsam, hogy ha esetleg megoldható, akkor még csak le se kelljen ülni hozzá. Ezt pedig mivel érheti el az ember lánya? Igen, magas kalóriatartalmú, gyakorlatilag szemétnek minősülő nyalánkságokkal. Mikor a gyerekekkel voltam otthon, túlnyomórészt a leírtak szerint étkeztem, már ha egyáltalán ezt annak lehet nevezni. De nem itt csúszott ki igazán a talaj a lábam alól, ez már csak olaj volt a tűzre.

 

untitled_1.png

 

A súlyom kordában tartása fölött még kora gyerekkoromban csúszott ki a gyeplő a kezemből, bár azt is mondhatnám, hogy a szüleiméből is. Ezen a későbbiekben édesapám elvesztése sem segített, mivel édesanyámmal a gyász és az elengedés folyamatát féktelen zabálásokba fojtottuk. Mi nem beszélgettünk, hanem tömtük magunkat. Gimnazista koromra már 103 kg kicsit sem büszke gazdája voltam és mondanom sem kell, hogy a kövér gyerekeket érő bántásokat és megaláztatásokat napi szinten szenvedtem el. Pont ezért próbálok nagyobb tudatossággal odafigyelni a gyermekeim étkezési szokásainak kialakítására, hogy tanulva a saját példámból, legalább ők ne jussanak az én sorsomra, hiszen a lelkemen egynémelyik bántás soha gyógyulni nem akaró sebeket ejtett. Egyenlőre sem a kisgyerekként megélt felhízlalás, sem az anyukámmal folytatott zabálás históriájába nem bonyolódnék bele. Nem azért mert titok vagy mert nem vagyok képes erről beszélni, mert ezen a stádiumon azért már túl jutottam, viszont mindkét időszak megérdemel egy-egy teljes bejegyzést. Egyetem alatt még ha csak időszakosan is, de kézbe vettem az irányítást a súlyom felett, viszont ahogy rám talált a szerelem és később ahogy érkeztek a gyerekeink a mérleg nyelve úgy kúszott felfelé a szélnél is sebesebben. Hála az évenkénti szülésnek és a csapnivalóan rossz étkezési szokásaimnak, a negyedik poronty érkezése előtt már 123 kilót sikerült magaménak tudnom.

2017. januárja volt az, amikor először elhatároztam, hogy márpedig én le akarok fogyni, és nem szeretnék a családi programjainknak gátat szabni a súlyom miatt. Csak egy példa a sokból: "Nem megyünk strandra, mert anya nem hajlandó fürdőruhában emberek közé merészkedni." Ekkor személyi edzőhöz kezdtem járni és egészen augusztusig ki is tartott a lelkesedésem. Ott tartottunk egy kis szünetet, amiből végül végleges búcsú lett. Nagyon sokat köszönhetek Anitának, az edzőmnek, már ha még nevezhetem annak, hiszen már évek óta még csak nem is találkoztam vele. Megtanultam tőle az alapfogalmakat, a bemelegítés és a nyújtás fontosságát (azóta se nyújtok tisztességesen) és nem utolsó sorban a helyes guggolás kivitelezését. Mondjuk olyan förmedvényekkel is megismertetett mint a statikus guggolás, dehát ez nem az ő hibája :). Miért hagytam abba? Ott és akkor a könnyebb utat választottam és meg is magyaráztam magamnak valami mondvacsinált kifogással. Viszont hiába nem járok már hozzá a viszonylagosan rendszeresnek mondható mozgás az életem része maradt. Azóta is voltak hosszabb-rövidebb ideig tartó fellángolásaim egészen a mostaniig, amit kicsit sem neveznék sem fellángolásnak, sem hóbortnak. Minden porcikámmal azon vagyok, elfogadjam és megszeressem magamat, mert hiszem, hogy 34 év után ez a test többet is érdemel annál, minthogy szégyelnem vagy takargatnom kelljen bárki elől. Büszke akarok rá lenni és csak halványuló emlékként tekinteni azokra a nyomokra, amit a saját felelőtlen szokásaim hagytak maguk után striák és lógó bőr formájában a testemen, emlékeztetve arra, hogy én mégegyszer ezt nem akarom. És ez még csak a külső....

 

fotolia_101204019_subscription_monthly_m-e1472050507787.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://malaclekvar.blog.hu/api/trackback/id/tr1015408360

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Sipos Anna 2020.01.17. 20:22:11

Hajra, fogyjunk egyutt! ;)

PeniValdes · http://asikerutjain.blog.hu/ 2020.01.21. 20:13:45

tényleg nagy hajrá, kerülj magaddal békébe, ez fontos,a többi meg mellékes.

duplasuzy 2020.01.22. 14:32:24

Nagyon sok sikert kívánok! Eddig is ügyes voltál, amihez gratulálok! nekem már ennyi is elég lenne, ha zsírból menne le.
Nehogy abbahagyd, bármilyen csúnyák is a kajáid. Úgy legalább nem annyira csábító!

napikata 2020.01.23. 11:55:58

@PeniValdes: Köszönöm itt is! :) Épp azon dolgozok. :)

napikata 2020.01.23. 11:58:23

@Sipos Anna: Szia Anna! Én benne vagyok. Este írni is fogok Neked, ígérem.

napikata 2020.01.23. 12:05:25

@duplasuzy: Nagyon szépen köszönöm! Nekem még jócskán vannak raktáraim, de rajta vagyok, hogy redukáljam őket. Momentán eltántoríthatatlannak érzem magamat. Éppen elég idő telt már el próbálkozásokkal. Eszem ágában sincs abbahagyni míg célt nem érek. A chokito szelet óta meg tudjuk, hogy ami ronda, az még lehet finom. ;)