Tudjátok egyetlen dologgal nem számoltam mikor elkezdtem a történetem kiírását blog formájában. Ez a dolog pedig a kommentelők voltak. Azt már említettem Nektek, hogy van egy másik blogom is, ott nem nagyon jellemző, hogy kommentálnának az olvasók. Na nem úgy itt! Először meg is lepődtem, hogy egyáltalán bárki kommentet hagyott. A következő meghökkenést leginkább egy némelyik komment tartalma okozta. Kaptam hideget és meleget is egyaránt. Először is szeretném megköszönni azoknak, akik egyáltalán elolvasták az előző bejegyzésemet, azoknak pedig még külön pacsi is jár, akik arra is vették a fáradtságot, hogy a többi írásomat is megtekintsék. Szerencsére több volt a pozitív hangvételű komment, mint a negatív, és az előbbi kategóriába tartozóakra egyenként reagáltam is. Tök jól esik a biztatás, meg hogy drukkoltok. Az utóbbi kategóriára meg csak egy klasszikussal tudnék reagálni. "A vélemény olyan mint a segg. Mindenkinek van egy." Ha csak lehúzót tud valaki írni, higgyétek el nekem, nem fogok sírva fakadni, ha az illető inkább magában tartja. Ha valakinek az okoz örömet, hogy valamit idefröcsög arról, hogy beteg vagyok, vagy nagy a gond velem, vagy éppen megint más a hibás, természetesen szíve joga, de reagálni az ilyen típusú hozzászólásokra én nem fogok. Attól sokkal többet ér az időm, amiből amúgy is kevés van, mintsem, hogy arc nélküli beszólásokra pazaroljam. De mindenesetre ezeknek az embereknek is köszönöm, hogy szakítottak rám időt.

Az a helyzet, hogy rosszindulatú beszólásokkal, megjegyzésekkel és gúnyolódásokkal már tele a padlás. Felnőttként már nem annyira jellemző, hogy hangosan gúnyt űznének a túlsúlyosokból, hiszen ha valaki van annyira kulturált, akkor ezt már nem teszi. Sokkal nagyobb divat a másik kibeszélése a háta mögött, hiszen azonnal rásütik az emberre a bélyeget, hogy mekkora bunkó már, ha meg meri jegyezni vagy kérdezni szemtől szembe, hogy hízott-e a másik. Olyan dolog ez, amit látunk ugyan, de nem teszünk szóvá. Legalábbis engem erre neveltek, de megjegyezném, találkoztam már olyannal is, akinél ez a rész kimaradt. Általában, ha fogy valaki, azt hamarabb szóvá teszik, hiszen abban semmi bántó nincs, sőőőőőőt. De természetesen itt is vannak olyanok, akik inkább a nyelvüket harapnák le, csak ne kelljen megdícsérni valakit, hogy mennyit fogyott. Ilyenek vagyunk mi nők. :)

Már említettem Nektek, hogy egyetem alatt sikerült valamennyit fogynom. A következő eset azon a nyáron történt. Édesanyámmal éppen nagymamámhoz sétáltunk, mikor összefutottunk egy ismerőssel. Kis túlzással élve a kisvárosban, ahonnan származom, mindenki ismer mindenkit és úgy nagyjából legalább képben van azzal, hogy kik azok akik egy-egy családhoz tartoznak. Nos a történetünkben szerepő néni (nekem ő már néni) nem volt a kellő mennyiségű ismeret birtokában. Megállított bennünket és megdícsért, hogy milyen jól nézek ki, majd a kis, kövér testvérem hogyléte felől érdeklődött. A dolog pikantériája az, hogy nekem nincs testvérem, vagyis a néni nem igazán vágta, hogy a "kis, kövér testvér" és akihez most beszél az egy és ugyanaz. Öngól volt ez a javából. Mikor ez benne is tudatosult kínos nevetés közepette biciklire pattant és eltekert.

A felnőtt társadalmat nem jellemzi az a kegyetlen őszinteség, ami a gyerektársadalmat annál inkább. Aki gyerekként is kövér volt, az pontosan tudja, hogy kövér gyereknek lenni szívás. Gyakorlatilag bármi miatt rászállnak a másikra, ha egy kicsit is kilóg a sorból. Ha magas azért cikizik, ha alacsony azért, ha vörös a haja azért, ha fogszabályzója van, akkor azért kapja meg a magáét, viszont a kövér gyerekeknek általában tripla adag jár csúfolódásból és ha lehet fokozni a helyzetet az a legalja az egésznek, mikor más kigúnyolt gyerekek is elkezdenek a túlsúlyos társaikon élcelődni. Szerintem kivétel nélkül mindannyian hordozunk magunkban olyan tüskéket, amire még gyerekkorunk során sikerült szert tennünk. Azok pedig, akik hozzám hasonlóan gyerekként is el voltak hízva, akár komplett tüskearzenállal rendelkeznek. Nekem végtelenül sok megalázó és kellemetlen emlékem van erről az időszakról. Gyűlöltem a tesi órákat és nem azért mert utáltam volna mozogni. Mindig én voltam az, akit senki sem szeretett volna a saját csapatába választani, akinek senki nem akart a párja lenni, aki a sorversenyeken utolsóként kullogott be és akin általában mindenki csak nevetett. Mindig is a kevésbé menő gyerekek közé tartoztam és rá kellett döbbennem, hogy ha az osztálytársaim döntésére van bízva, hogy kinek a csapatába kerülök, akkor szinte borítékolható volt, hogy a sánta, a féllábú, a törött kezű vagy bármi más testi vagy szellemi fogyatékkal bíró társam hamarabb kerül kiválasztásra, mint én. Talán itt kezdődik az, hogy a túlsúllyal rendelkezők nem érzik annyira értékesnek magukat és az önbizalmukon itt keletkeznek az első csorbák.

Az alsós osztályfőnókömnek sem én voltam a kedvence, pedig volt neki jó néhány. A kövér, szemüveges kisbékákat ő sem preferálta, de mélységesen felháborított, hogy ennyi év távlatából volt pofája odasétálni anyukámhoz pár hónappal ezelőtt és elmondani neki, hogy nem is gondolta volna, hogy abból a kislányból ilyen szép felnőtt nő lesz. Hát most erre mit mondjak? Rossz lóra tetszett tenni csókolom? De az utcánkban a függöny mögül leskelődők is megjegyezték, hogy hát ők ki se nézték volna abból a kislányból, hogy felnőttként négy gyereke lesz. Jaja, gondolom azt se, hogy valaha egyáltalán kellhet valakinek... Ilyenek mindig vannak és lesznek is.

Minden közösségben akarva - akaratlanul hierarchia alakul ki, és ennek a képzeletbeli táplálékláncnak a legalsó fokát foglalják el a kövér gyerekek, és mindenki felhatalmazva érzi magát arra, hogy ha már ott vannak alul, akkor rúgjunk is beléjük egyet. Így volt ezzel Zsé is, aki külön figyelmet fordított arra, hogy szinte minden egyes napomat megkeserítse. Ahol csak lehetősége nyílt rá, bántott. Megszólt a ruháim miatt, amiatt, hogy mit eszek, arról nem is beszélve, hogy hogy nézek ki. Lépten nyomon nevetség tárgyává tett, ő, akinek tizen évesen már a teljes tudatát az töltötte ki, hogy hogy néz ki. Így felnőttként visszatekintve szegény nagyon nyomorult lelkivilágú kislány lehetett, hogy az egyetlen örömforrását abban lelte, hogy engem szekált. De gondolom úgy volt vele, hogy mivel neki mindene tökéletes volt külalakra, hát már miért ne tehetné meg. Mondanom sem kell, hogy ő menőnek számított, őt akarta minden kisfiú megpuszilni, vagyis ő állt a képzeletbeli táplálékláncunk csúcsán. Aki vele barátkozott menő lett, aki nem tetszett neki, annak kínszenvedés volt minden egyes napja. Megszámlálhatatlanul sok napon mentem haza sírva miatta. Felnőttként mostmár tudom, hogy aki a külsejével ellensúlyoz, annak belül van takargatnivalója, hiszen ez mindig egyfajta kompenzáció. A nagy számok törvénye alapján nála is teljesült, ami általában szokott, a szép külső nem feltétlenül járt együtt lángelmével. Mondjuk, ha annyira okos lett volna, akkor eleve nem áll bele egy másik gyerekbe. Szörnyű lehet az élete annak, akinek a puszta léte másról sem szól csak arról, hogy hogy néz ki, viszont hatalmas kereszt is ez egyben, hiszen mi fog vele történni, ha meghízik vagy ne adj Isten megöregszik. Innen üzenem Wednesday Addams egy klasszikus mondatát: "Nem sajnállak, szánlak!'"

Egy gyerek annyira, de annyira védtelen az őt érő támadásokkal szemben, hiszen neki nincs még meg az a bejáratott eszköztára, amivel vissza tudna vágni. Szintén legalja kategória, amikor az embert a saját tanára alázza meg az osztálytársai előtt. Történt ugyanis, hogy német órán épp az állatokról tanultunk, a feladat pedig az volt, hogy a kapott állatot kellett pár mondattal németül jellemezni. Micsoda véletlen ugye, de Katika az elefántot kapta. Szépen össze is szedegettem róla, hogy a leglényegesebbeket, hogy hol és hány évig él, mit eszik, hogy néz ki, majd a tanárnénim volt olyan drága, hogy németül még kiegészítette a következő mondattal: "Und dick, wie Du." Ami magyarul csak annyit tesz, hogy és kövér mint te. Ezt a mondatot hurcolom már egy ideje magammal és azt gondolom, hogy aki egy gyereknek ennyit tud csak mondani, inkább ne menjen emberek közé, ne nyomorítsa kisgyerekek lelkét ilyenekkel. Ha feltétlenül úgy érzi, hogy beszólogatni vágyik, akkor hasonló súlycsoportba tartozóval kellene kezdeni, nem egy szerencsétlen gyerekkel. Így nyugdíj előtt már nem lenne értelme pályamódosítást javasolnom neki, de az fix, hogy nem engedném gyerekek de még emberek közelébe sem.

Ezek a gyerekként szerzett lelki sérülések egy életre meghatározzák valakinek a személyiségét és hagynak maguk után lassan gyógyuló, olykor gyógyíthatatlan sebeket. Amikkel felcseperedve az ember lánya vagy kezd valamit, mondjuk kiírja magából és elengedi vagy tovább őrizgeti és feccöl bele teljesen felesleges energiát, hogy utálja azokat, akik zsenge korában bántották. Idővel megtanulod azt, hogy nem mindenki véleménye számít, de ha akaratlanul is közli Veled, nem feltétlenül kell foglalkozni vele. Eljutsz arra a pontra, ahol egyetlen egy valaki elvárásainak kell megfelelned, az pedig Te magad vagy!