Az előző bejegyzésben nagyjából beszámoltam Nektek arról, hogy hogyan is sikerült eddigi életem során kövérre ennem magamat. Ugye három nagyobb állomása vagy ha úgy tetszik időszaka volt az életemnek, ahol a súlyom kontrollálásában kicsúszott a lábam alól a talaj. Az első pedig nevezetesen a kisgyerekkorom volt. Ígértem Nektek, hogy mindegyik korszakot majd cizeláltabban ismertetem Veletek, egy-egy posztot szánva a történet leírásának. Egyszer már megírtam dióhéjban a történetemet, csak akkor egy programban való részvételhez volt rá szükség, és akkor éreztem először azt, hogy megtört a jég. Valahogy könnyebb lett a lelkem. Lehet, hogy ismét át fogom élni ezt a katarzist és mire eljutunk a jelenig nem mellékesen Ti is kapni fogtok egy képet arról, hogy hogyan is lettem olyan amilyen. Lássuk is az első elzsírosodási mérföldkövemet, azaz a gyerekkoromat.

Mielőtt neki kezdenék, szeretném Nektek megemlíteni, hogy fogalmam sincs arról, hogy milyen érzés vékonynak lenni. Talán az utolsó testsúlyom, ami dokumentálva van és normálisnak is mondható, az a születéskori. Biztosan nem én vagyok az egyetlen a világtörténelemben, aki ebben a cipőben jár, de esetemben nem arról van szó, hogy mondjuk a terhességek alatt meghíztam, mivel addigra én már úgymond gyakorló túlsúlyos voltam. Egy szó mint száz, nem tudom, hogy milyen lehet a súlyfelesleg nélküli lét, de nagyon szeretném megtapasztalni és nem csak szeretném, de meg is fogom.

Szóval a történetem a Krisztus előtti időkre nyúlik vissza, talán óvodás lehettem, anyukám munka mellett főiskolára járt, apukám pedig dolgozott és már akkor is problémát jelentett a családok számára a hovatgyükagyereketanyáriszünetbenmertnincsannyiszabink, ami évről évre kihívás elé állít minden szülőt. Ilyenkor jön az, hogy anya és apa először megpróbálják együtt lefedni a nyári szünetet, majd mikor szembesülnek vele, hogy ehhez még ketten is kevesek, akkor jön az egyéb családtagok bevonása a gyerekek felügyeletébe. Nos tudtommal így került képbe az apai nagymamám is. Pár hetet tölthettem el a nagyszüleimnél, mikor a szüleim értem jöttek. A következő mondatot elmondhatatlanul sokszor hallottam már azóta, még felnőtt fejjel is: "Hát drágám, mikor megláttalak, én elsírtam magamat. Úgy néztél ki mint egy vágnivaló kismalac." Nyilván nagyon jó érzéssel tölt el, mikor újra és újra hallom a sztorit anyukám előadásában. Ja! NEM! Nem tudom Nektek megfogalmazni, hogy milyen érzések kavarognak bennem ilyenkor, talán a tehetetlen düh a legjobb kifejezés erre. Ilyenkor mindig alig várom, hogy anyukám befejezze a mesélést, de ha hamarabb szeretnék túl lenni a dolgon, akkor átveszem tőle a szót, és befejezem helyette én. Gyerek voltam, azt csináltam amit mondtak. Én csak szófogadó akartam lenni, és ha enni kellett, hát ettem.

Nagymamám az a tipikus nagymama volt. Ő is alapjául szolgált annak a hírhedt jelenségnek, miszerint a nagymamák mindenkit jól megtömnek ennivalóval. Felnőttként már tudom, hogy ő így szeretett. Így tudott rám vigyázni. Igen! Azzal, hogy etetett. Természetesen édesanyám első reakciójából, azaz abból, hogy sírva fakadt a látványomtól, sértődés lett. Meg kell jegyeznem, hogy a nagymamám részéről teljesen jogos is volt, hiszen ő csak jót akart. Rá voltam bízva, ő vigyázott rám legjobb tudása szerint, igaz hogy a felvigyázásom javarészt az etetésemből állt, de ő tisztességesen elvégezte azt, ami rá volt bízva. Éhen nem haltam, sőőőőőőt! Akkor most mi ezzel a probléma? Miért kell azon sírva fakadni, ha a gyerek hízott egy kicsit? Csakhogy az a kicsi, nem volt éppen csekély.

Édesapámék négyen voltak testvérek és most, hogy így jobban belegondolok, az összes tőlem idősebb unokatestvéremnél is kifogástalan munkát végzett nagymamám. Számszerint három unokanővéremet is könnyebb volt átugrani, mint megkerülni, hála a nagyi csöppet sem áldásosnak mondható ténykedése által. Mondjuk csak azoknál tudott kiteljesedni a folyamat, akik az ő felügyeletére voltak bízva relatíve huzamosabb ideig.  Nagymamám igencsak erőszakosnak volt mondható, ha kajáról volt szó. Ő nem csak simán rád tukmálta az ételt, hanem addig kérdezgette, hogy miért nem eszel még, ugyan vegyél már még egy szelet süteményt, szedjél már még egy tányér levest, hogy egy idő után egyszerűbb volt feladni az ellenállást és beadni a derekadat, még akkor is, ha már egyetlen egy porcikád sem kívánta a repetát. Ahogy korábban írtam, felnőttként nagyon sok mindenre rájön az ember lánya, de még a fia is. Az, hogy elfogadtam a rám erőszakolt ételt, annak ellenére is, hogy kézzel-lábbal tiltakozott ellene mindenem, nagy valószínűséggel annak volt betudható, hogy a megfelelési kényszer csírái már ekkor gyökeret vertek bennem és  így volt velem a legkevesebb gond. Jó kislány voltam, ha enni kellett ettem, nem szegültem ellen, hiszen a szüleim is úgy hagytak ott, hogy fogadjak szót, és én sajnos így is tettem.

Ha éppen arról volt szó, hogy este fél kilenckor meg kellett innom egy fél liter kakaót és hozzá megennem három szelet fehér kenyeret, hát én eleget tettem a kérésnek. Nagymamám volt a felnőtt, csak tudta, hogy mit csinál. A felnőtteknek pedig szót KELL fogadni. Pár nap után már tiltakozni sem tiltakoztam és innentől ez egy öngerjesztő folyamat lett. Állandóan ettem, nagyon már kínálgatni sem kellett. Nagymamám táplálkozási szokásai, azaz a mértéktelen cukor- és zsírfogyasztás egyedül rá voltak jótékony hatással, ugyanis a nyakló nélküli használatuk egészen kilencvenvalahány éves koráig konzerválták őt. Biztosan nagyon gáznak tűnhet, hogy nem tudom, hogy hány éves koráig élt, de apukám halálát követően nem igazán tartottuk a családom ezen részével a kapcsolatot. Most hirtelen nagyon sok emlékkép rohant meg, de közülük az egyik az, hogy egyszer paradicsomleves volt ebédre. Nagymamám mindent töménytelen mennyiségű cukorral fogyasztott. Kristálytisztán él bennem a kép, hogy akkora cukortornyot sikerült a leves közepére pakolnia, hogy nem tűnt el a tányérjában, hanem látni lehetett, ahogy a piros lé felszökik a fehér hegyre. Az is eszembe jutott most, hogy a kávét mindig sűrített tejjel itták. Nem tudom, hogy emlékeztek-e még rá, de ez az a jóféle tubusos, tömény cukros cucc volt. A kakaóztatások után kis idő elteltével már azon kaptam magam, hogy a sűrített tejet nem kiskanálba nyomon, és onnan nyalogatom le, hanem ahogy illik, egyből a számba. Egy idő után már gyakorlatilag mindegy mi volt az, mindent megettem, ha nem volt sűrített tej, akkor megtette helyette a tejpor is. Így belegondolva, ha a dolgok nem változtak volna, akkor a bulimia tárt karjaiba rohantam volna bele, ugyanis ezek az ész nélküli zabálások szinte kivétel nélkül hányással végződtek.

Nagymamámék a mellettünk lévő településen laktak, egy kicsi, ezer lelket számláló alföldi faluban. Maga a táv gyalogosan tőlünk 15-20 perc alatt simán megtehető. Mi akkoriban kocsival jártunk át, de a szüleimnek nem egyszer kellett jó néhány fohászt elmormolniuk, hogy mire autóval haza érünk én lehetőség szerint ne hányjam szét a kocsinkat. Azt sem tudom, hogy az utcánkban lakó osztálytársam szülei mit gondolhattak rólam, mikor egy egész tepsi süteményt pusztítottam el náluk. De ezt tényleg úgy képzeljétek el mint ahogy az a mesékben írva vagyon, hogy az utolsó béfaló falásig bekebeleztem az egészet, annak ellenére, hogy annyira finomnak sem volt finom a süti. (Mondom ezt évtizedek távlatából.) És miért ettem meg mindet? Maga a tudat, hogy van még! És hogy mi történt a süteménnyel miután haza értem? Szerintem egyedül is kitaláljátok, hogy hol végezte. Kajában nagyon-nagyon sokáig nem tudtam mértéket tartani és bár annak ellenére, hogy degeszre ettem már magam, mindig vissza-visszamentem csipegetni még. Csipegettem egészen addig, míg az utolsó falat is az enyém nem lett. És képzeljétek el Mikulás környékén találkoztam ezzel a kislánnyal, aki addig evett amíg csak bírt. Igaz felnőttként, de találkoztunk. Történt ugyanis, hogy legnagyobb meglepetésemre a Mikulás nekem is kedveskedett egy kis édességgel. A cipőmben ott várt a két kedvenc édességem, aminek szinte soha nem tudok ellenállni. Közülük az egyik a csokoládéval bevont banánhabos "förmedvény". Mivel a párom tökéletesen tisztában van a gyengéimmel, így ebből a banános csodából két csomagnyit is vett, de hogy egészen pontos legyek, egy zacskós kiszerelésűt és egy dobozosat. Mondanom sem kell, hogy mire felkelt és megkérdezhette volna, hogy megtaláltam-e, addigra mar a csomagosnak nyoma sem volt. Igen! Egyedül betoltam az egészet. Mert tudtam, hogy van még, és a zacskó már úgyis nyitva. Mert előjött az a kislány, akinek soha senki nem szabott határt a zabálásban és remélhetőleg utóljára, de ő kerekedett felül. Ő, aki soha nem tudott mértéket tartani.

Hogy egészen pontosan mikor tette le nagymamám a kövérségem alappilléreit, nem tudom. De ha eddig nem tudtam, mostmár nem is akarom tudni az évet. Magáról a végkifejletről éppen eleget hallottam ahhoz, hogy ne legyek kíváncsi rá többet. Mire általános iskolás lettem, már nem kellett attól tartani, hogy jön egy nagyobb fuvallat és felkap. A felelősség pedig továbbra is az enyém, csakis az enyém! Hiszen nem takarozhatok azzal életem végéig, hogy a nagymamám miatt vagyok kövér, mivel a későbbiek során már tettem eleget én is ahhoz, hogy megtartsam ezt az állapotot. Azzal, hogy most ezt kiírtam magamból, sokkal könnyebnek érzem a lelkemet. Több, mint három évtizedre nyúlik vissza a fenti történet, amit egészen eddig azt hittem, hogy tudok kezelni és túl is tettem rajta magam, de ennek ellenére mégis könnyekkel küszködve írtam Nektek néhány bekezdést. Hogy haragszok-e a nagymamámra? Nem, nem tudok. Ő csak jót akart, de rossz lett. Nagyon rossz. Sikerült legalább harminc évre eltorzítania az evéshez fűződő kapcsolatomat, akkor is ha ő csak jót akart. Ismerjük a mondást, miszerint a pokolba vezető út is csak jószándékkal van kikövezve. Nos ő pakolgatta a köveket rendesen. De túl sok vagy éppen elég idő telt már el ahhoz, hogy megérjen bennem az elhatározás, hogy megszabaduljak azoktól a fizikai és lelki terhektől, amiket ő  helyezett rám a kövérséggel. Kicsit a sors fintora vagy inkább a saját revansom, hogy a tőle örökölt pénzből vettem meg azt az edzésprogramot, amit most csinálok. Egy korszak ezzel részemről lezárult.